Fogadás a bátyámmal = …

Végre eljött péntek, a kedvenc napom. Miért is? Nem kell másnapra tanulni, és meglátogatnak az ősök. Az egész nap simán eltelt, nem volt semmi különös. Vagyis csak kettő:

1.)   Nem láttam sehol ma Kakashit!!! Se folyosón, se a kapunál, sehol…

2.)   Ino a nagyszünetben kihívott magával a második emeleti WC - re. Nem tudom miért, arra a kutya se jár. Meg miért pont oda? A földszintiben is elintézheti a dolgát, mert az sokkal közelebb is van.

Kiderült, nem baráti együtt pisilésről volt szó. Miután meggyőződött róla, hogy senki nincs a környéken, halkan megkérdezte:

- Sakura, neked bejön Kakashi – sensei?

Ettől féltünk. Hogy valakinek feltűnik majd... Így annyi a titkunknak, ha a suli pletykafészke tud erről! Most mit csináljak?

- Ino! Ő egy tanár, és sokkal idősebb nálam! Még ha bejönne is, akkor sem tudnék mit csinálni! Egyszerűen csak ő az egyetlen normális tanár, és kicsit túlbuzgó vagyok az órákon! – hangom nem volt természetellenes, eléggé normálisnak tűnt.

Szerintem elhitte ezt a kis mesét.

- Értem. Csak azt hittem, van valami… de akkor csak tévedtem. – mondta lehangoltan.

Ez bekerül a történelembe! Yamanaka Ino beismerte, hogy tévedett! Elképzeltem, hogy harminc év múlva a gyerekek ezt fogják venni.

- Mi olyan vicces? – kérdezte.

- Semmi, csak eszembe jutott valami.

- Jólvan, akkor menjünk bioszra! – emelte fel öklét a magasba.

Azzal a bili hajú idióta tanárral lesz óránk már megint! Egyszerűen utálom! De mindegy, már csak két év nyolc és fél hónapig kell elviselnem.

Szóval elhagyjuk a WC – t, és ekkor jön a villámcsapás!!! Kakashi ott állt az ajtó előtt!! Valószínűleg mindent hallott…

- Kakashi én… - kezdem a mondatot, de hang nem jön ki torkomon, csak tátogok. A francba! Most mit gondol rólam? Én hülye! De ha utána rohannék, azzal leleplezném magunkat, ha nem, akkor pedig vége…

Próbálok szemébe nézni, és úgy elmagyarázni neki, az az egy másodperc alatt, amíg odaköszönt nekünk.

- Jó napot sensei! – köszönt Ino, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én még mindig csak állok, némán. Rám néz, és keserűen elmosolyodik. Utána elindult a folyosón, én meg csak néztem utána.

Mostmár biztos vége mindennek!!

Ino nem kérdezett semmit, és bioszon se figyeltem. Ezt – azt lejegyzeteltem, de egyfolytában Kakashin járt az eszem.

Valahogy túléltem ezt a napot, és sikeresen hazaértem. Köszönés nélkül betrappoltam szobámba, és becsaptam az ajtót. A táskát is csak a földre vágtam, és úgy cipőstől felfeküdtem az ágyra.

- Köszönni luxus? – jött be Sai nem is tudom mennyi idő után.

- Szar napom volt ennyi.

- Akkor gyere tévét nézni. Az az idióta bevállalós sorozat megy. Tudod?

Mióta változott meg így? Már nem ANNYIRA köcsög, mint régen. Mindegy, kimentem tévézni. Ez a műsor tényleg nagy hülyeség, de amikor szomorú vagyok, fel szokott dobni. Most nem dobott fel, csak mereven néztem a műsort.

- Valami nincs rendben veled mostanában. – mondta Sai pár perc után.

- Miből gondolod? – vontam fel szemöldököm. Túl jól ismer, bár aki nem ismer, az is láthatja, hogy nem vagyok rendben.

- Az a fiú van benne igaz? Na, hadd halljam mi a helyzet. – fordul oda hozzám.

- Csak történt egy kis félreértés ez minden. – vigyorgok vissza.

- Aham, persze. Tanulj meg hazudni először. – veti oda nekem.

Na most már elegem van!

- Kihívsz tévézni, csak hogy kutakodhass a magánéletemben! Meg nem hazudok! Ha nem hiszel nekem, akkor meg mi a fenéért kérdezősködsz? – kelek ki magamból. Felálltam a kanapéról és elkezdtem csapkodni. Azért egész jól esett így kiadni a gőzt. De úgy tűnik, hogy Sai-nál is betelt már a pohár. Felkelt a kanapéról és ő is elkezdett kiabálni.

- Hagyjuk. Esküszöm, hogy lehetsz ilyen hisztis kis…

- Hisztis ki… micsoda? Fejezd be kérlek. – fonom keresztbe a karomat mellkasomon. Kíváncsi vagyok, hogy mit akart rám mondani.

Most persze nem tud válaszolni. Biztos nem talál szavakat rám.

- És még én vagyok hisztis! Fogadjunk, hogy azokat az elmebeteg kajákat nem tudnád megenni, amiket azok esznek ott! – mutattam a tévéképernyőre.

- Állom a fogadást. Aki előbb fog hányni, az veszít. Te mivel lány vagy, nem fogod bírni. – mosolyog gonoszkásan.

Ááá, ezt megcsináltam! Már attól is rosszul leszek, ha ránézek azokra az… adásban ételnek nevezett valamikre. Mindegy, kemény vagyok, ügyes vagyok, meg fogom csinálni! Majd én megmutatom neki!

Szóval megkötöttük a fogadást, és elindultunk a konyhába elkészíteni azt a fincsi valamit, amitől valószínűleg hányni fogok.

Neki is kezdtünk megcsinálni, amit az imént láttunk a tévében. Szóval narancslevet kell önteni a pohárba. Eddig tűrhető. Utána majonézt kell belerakni, olajos halat, barackbefőttet, és egy kis rizst. Most, hogy így pohárba van beleöntve, olyan undorítóan néz ki. Tisztára, mintha már valaki belehányt volna a pohárba. Sai arcán is láttam az undort.

- Akkor háromra. Egy…  - félperces szünet után Sai folytatja – kettő… háááááááááááárom!

Na, akkor fenékig! A lányok becsülete a tét, hogy nem vagyunk finnyásak. Gyorsan lenyelem az egészet. Annyira szörnyű íze volt! Külön – külön finomak, de egyben és közben mindennek érezni az ízét!! Üres poharam előbb csaptam le az asztalra, mint bátyám. Legyűrtem hányingerem, és daccal nézek fel rá. Rajta már látszódik a hányingere, arca kezd sápadni és kicsit fura színű is.

- Na, mit mondtam? Nem vagyok finnyás. És nem fogom kihányni. – jelentem ki egyszerűen.

- Azt még meglátjuk melyikünk bírja tovább.

Szóval, hogy teljen az idő, leültünk társasjátékozni. De nem akármit. Hogy próbára tegyük gyomrunkat, twisterezni kezdtünk. Mivel az országunk technikai nagyhatalom, a mi twisterünkben nem mi pörgettünk, hanem a gép magától dobta ki a lépéseket. Nem bírta sokáig, negyed óra után kirohant a WC - re. Nem túl szép hangokat adott ki szegénykém. Néhány perc után némi színnel az arcán elődugta fejét. Szóval megnyertem a fogadást.  :)

A nap hátralevő része eseménytelenül nyert, visszavonultam szobámba tanulni. Megvacsoráztunk (vagyis csak vizet ittunk a történtek után), megfürödtünk, és a többi esti teendőt elvégeztük. Én elmentem aludni, pedig még korán volt (fél tizenegy), de ha egyszer álmos voltam…

** *

Rosszul aludtam az éjjel. Vergődtem az ágyban, és nyöszörögtem. Szörnyen éreztem magam. Fájt a hasam, és égett a torkom. Nagy nehezen kitámolyogtam a fürdőszobába, és ugye nem muszáj részletezni, hogy jött ki a délutáni kotyvalék.

** *

Másnap reggel már lázam is volt, szóval nem mentem suliba. Sai már kezdett aggódni, mert az a szar miatt elvileg nem kéne, hogy lázam legyen. Sainak itthon volt ma munkája, szóval itt volt egész nap a nyakamon. Szerinte meg én voltam a nyakán, azzal, hogy itthon maradtam. Beszélt anyánkkal, aki azt tanácsolta, hogy hívjunk ki orvost. Ki is lett hívva a vénember. Tisztára úgy kezelt, mintha valamelyik négy vagy öt éves páciense lennék. Talán azért is, mert elég hülye kérdést tettem föl:

- Ugye nem a malackavírus?

Erre felnevetett, és ezt válaszolta: - Nem, nem H1N1. Egyszerű bakteriális gyomorrontás. Az a valami, amit tegnap bevettetek, csak rátett a betegségre. A héten már nem kell iskolába menned, pihend csak ki magad.

Remek! Így már semmi esélye, hogy tisztázzam magam Kakashi előtt. Mégis mit gondol majd rólam? Először amit hallott a WC – ben, majd nem jövök még két napig suliba.

- Tudja amúgy a kisasszony, hogy lehet megelőzni a H1N1 vírust? – tesz fel egy kérdést. Válasznak megrázom a fejem. Biztos valami beugratós kérdés, különben nem tenné fel. Mindenki tudja hogyan lehet megelőzni a cseppfertőzéses betegségeket!

- Há egyen egy almát mindennap!

Először nem tudom mit értett ez alatt, aztán csak leesett. Te jó ég!

H1N1 kiejtve: há egy en egy

Ha ezzel fel akart vidítani, nem sikerült. Végre távozott, és Sai is magamra hagyott. Már vagy tíz óra van, gondolom alszok egy kicsit, és amikor vége a tanításnak bemegyek a leckéért.

** *

Az éjszakához képest egész jól aludtam. A külvilágból nem éreztem semmit, olyan mélyen aludtam. Illetve csak egy dolgot. Valami csikizte az orrom, aztán egy finom érintés, és a csiklandozás abbamaradt. Morcosan kinyitottam szemem, és az előttem levő kép lassan kitisztult: Kakashi ül az ágyam szélén. MI AZ ÁGYAM SZÉLÉN? Úgy pattantam fel, mint akihez tüzes vassal értek.

- Megijesztettelek? – kérdezte.

- Mit keresel itt? Sai engedett be? – soroltam, de finoman befogta szám, és az ajtó felé mutatott. Óhh, értem, talán hallgatózik. Persze, egy tanár meglátogatja egyik diákját, csak mert egy napig hiányzott. Meg aztán, hogy lemagáztam rögtön. Ez se normális egy diáktól.

- Igen, ő engedett be. Áz okom egy levelező verseny volt fránsziá nyelvből. Nem tud semmit.

- Értem.

Észrevettem, hogy tekintete egyre lentebb vándorol. Arcomról a nyakamra, onnan dekoltázsomra. Most jut eszembe, egy csipkés, rózsaszín, elég mélyen kivágott hálóing volt rajtam. Zavartan gyorsan nyakamig felhúztam takaróm, amin halkan elnevette magát. Kezével takarta száját, de így is tudtam, hogy kinevetett.

- Nem vicces! – mondom tettetett morcossággal.

- De vicces. – hajol közelebb.

- Akkor sem vicces! – én is közelebb hajolok hozzá. Már csak centiméterek vannak közöttünk.

- Akkoris vicces. – suttogja ajkaimnál, majd megcsókol. Milyen sóvárgó a csókja… mintha már ezer éve erre várt volna, úgy csapott le rám. Kezével beletúr hajamba, úgy von szorosabban magához.

- Tudtam, hogy nem stimmel valami. – hallottuk meg az ismerős hangot.

Egy pillanat alatt szétváltunk, és döbbenten figyeltük az ajtóban álló, gúnyos mosolyú Sait.

- Ő az, akit szeretsz?

A fenébe! Újabb beugratós kérdés… Ha „igen” – t válaszolok, akkor beárul, ha „nem” – et akkor meg a múltkorira tesz rá. Az egyezségünkben csak az állt, hogy nem mondja el anyunak, hogy szeretek valakit. Azt simán elmondhatja, hogy az egyik tanárom az. Nehéz választás, de jól döntöttem.

- Igen. És mit csinálsz? Beárulsz anyunak? Akkor te is bajban leszel! – ez úgy tűnik hatott.  Elgondolkodik, majd tesz egy újabb ajánlatot.

- Rendben, de megkérlek én is valamire. Az a barátnőd, akiről annyit meséltél, Ino… egyszer mutass be neki…

- Szóval hozzalak össze titeket? – vágok szavába. Istenem, még csak egyszer látta, az első nap, amikor megvárta a becsengetést, nehogy lógjak. Ennyitől hogy lehet belezúgni valakibe?

- Valami olyasmi… - vakargatja tarkóját.

- Nos, mi tegyünk? – fordulok Kakashihoz, akit eddig figyelmen kívül hagytunk.

- Szerhintem menjünk bele. Egyszer úgyis fel kell vállálnunk magunkat.

- Rendben, áll az alku.

És újabb alkut kötöttünk, ezúttal nyálszerződés nélkül.

- Most kicsit magunkra hagynál? – kérem.

Egy cinikus mosollyal az arcán végre kiment.

- Szóval miért is jöttél igaziból? – ezt kellett volna már feltennem az elején.

- Ámi tegnáp volt á WC – nél… ámit Inonák mondtál… de már tudom, ’ogy nem volt igáz.

- Sajnálom, csak tudod, ő a suli pletykafészke – bár jófej ;) – és ha rájött volna, akkor seperc alatt mindenki megtudja.

- Láttám á szemedben áz igázát. – mondta, és egy újabb tincset húz el szemem útjából. A sok alvástól elég kócos a hajam és szanaszét áll. – De ázért jelentkezel á versenyre? – teszi hozzá kacsintva.

Mindketten nevetünk, én pedig igent mondtam.

- De miért is ’iányoztál?

- Van egy kis gyomorrontásom. Ja, és fogadtunk a bátyámmal részben amiatt is hiányoztam ma.

- Fogádás? – vonta fel szemöldökét.

- Azt mondta, hogy a lányok finnyásak, ezért fogadtunk.  Csináltunk olyan löttyöt, amiben volt narancslé, rizs, majonéz, olajos hal meg barackbefőtt. De én nyertem. – vigyorodtam el. Ő is nevet ezen a történeten.

- C’est un trés idiot idea. * – kezével megsimogatta fejemet, mint a kiskutyáknak szokás.

- Szerintem is az volt.

* C’est un trés idiot idea. = Ez egy idióta ötlet. (kiejtés: Szet en tré idiot idéá)