Próbálom kitisztítani látásom, hogy lássam az-e akire gondolok. Igen, ő az! Ilyen mázlit, hogy pont Kakashi-sensei

- Engedd el! – hallom meg hirtelen az ismerős hangot. Az nem lehet… hogy Kakashi – sensei az. Könnyeimet kirázom szememből, és látom, hogy nem csalt az előbb a halásom. A helyzetem ellenére is elmosolyodok, mert már tudom nem lesz baj. Egy pillanatig farkasszemet néznek egymással, majd Itachi ráront a sensei - re. Ezen jól felhúzta magát, látszik rajta, hogy most legszívesebben megölné senseit. De ő csak védekezik, és nem támad vissza. A rúgásokat és ütéseket csak hárítja, ő nem támad. Biztos azért, mert mégiscsak diák, és a tanárok nem bánthatják. Oldalról készül rúgni egy nagyot Itachi, és úgy tűnik ez be fog találni.

- Vigyázzon! – kiáltom oda a sensei - nek, és szerencsére el tudta hárítani a támadást. Hirtelen lefogta Itachi egyik karját, mintha ki akarná törni.

- Te szemét – sziszegte. Fájdalmasan felkiáltott, mivel karjait lassan feszítette hátra a sensei. Ekkor el is engedte.

- Többet ilyet ne merj tenni. – mondta mély hangon a fiúnak. Itachi morogva felállt és elfutott az esőben.

Most, hogy ennek a kis harcnak vége, sensei felém vette az irányt. És most jut eszembe, hogy teljesen kint van mindenem! Ááá nem igaz, és nekem ma fehér csipkés melltartót kellett felvennem! Mikor odaér hozzám, elfordítom a fejem. Érzem, hogy tiszta piros az arcom. Szerencsémre nem áll meg szemügyre venni, hanem rögtön kezeim kiszabadításával foglalkozik. Óvatosan bogozza ki a drótot, közben néha hozzáér a kezemhez. Akkor egy pillanatra mindig összerándulok.

- Kész is ván. – jelenti ki. Már elzsibbadt a karom, és a csuklóm körüli piros vonalakat vizsgálom, amit a drót okozott.

- Minden rendben? - fordul oda hozzám.

- Igen persze. Csak nem igazán tudom, hogyan kerülök haza így. – hiszen esik, szét van tépve a ruhám… soroljam? Valami puhát a hátamra terít. A kabátja volt az. De jó meleg…

- Csák ne’ogy megfázz. – mosolyog rám. Elmotyogok egy ’köszönöm’ öt, és csak nézek magam elé.

- Eljö’etnél ’ozzám, és onnán elvi’etnélek ’ozzátok.

Tessék? Azt szeretné, hogy elmenjek hozzá? Itt lenne a nagy lehetőség, ha nem lennék nála vagy tíz évvel fiatalabb… Kiskorú vagyok, és ha még viszontszeretne is, akkor sem lehetnénk együtt…

Abbahagyom az elmélkedésem, és szó nélkül követem. Táskámat is magával hozta, és ragaszkodott hozzá, hogy mellette menjek, ne mögötte, mert akkor nem támadnak meg.

Megérkeztünk lakásához. Ahogy a tanárok többsége, ő is panelerdőben lakik. Szerencsére a földszinten lakik, így nem kellett se liftezni – amit utálok - se sokat menni a lépcsőházban. Udvariasan előreengedett, én meg egy másodperc alatt körbenéztem. Egyszerűen kíváncsi voltam. Egyszobás garzon, ami rögtön az előszoba-nappali-hálószoba részre nyílt. Az ajtótól balra, a sarokban volt egy ágy, továbbá a szekrények, jobbra az íróasztal, könyvespolc, számítógép (?), egyéb dolgok tárolására még egy polc. Becsukta az ajtót, levette rólam a kabátot, és mondta, hogy üljek le az ágyra. Engedelmesen leülök, mint egy jól nevelt kislány. Érzem, hogy a szívem gyorsabban ver a szokásosnál. Valamiért annyira izgulok. Az előbb kiment a konyhába, így feszültségem hajam rendezgetésével vezetem le. Csuromvíz, és semmire se megyek vele, de azért megnyugtat egy kicsit. Szétszakadt felsőm elöl azért begombolom, de így meg a hátam van kint teljesen. A sensei pár perc múlva visszatér, egy tálcával a kezében. Szóval teát főzött. Lerakta az ágy előtt álló dohányzóasztalkára, és elvette az egyik bögrét. Azt hittem ő kezd el inni, de helyette nekem nyújtotta. - Köszönöm… - mondom, mikor átveszem. Kezünk véletlen összeér, szerintem direkt így tervezte. Elkezdek inni, de látom, hogy ő még nem. Engem néz. Annyira zavar, érzem, ahogy az arcom vörösödik. Végül ő is inni kezd, és megnyugodok. Majdnem egyszerre rakjuk le a bögréket, elvenném kezem, de megfogja. Vagyis a csuklómat nézi meg, a drótnyomok miatt.

- Nem fáj ugye? – válasznak megrázom a fejem. Ujját finoman végighúzza karom belső részén oda és vissza. Olyan jó érzés volt, el is felejtettem mindent, és becsuktam a szemem. Abbahagyja, kezeit az arcomra helyezi, hüvelykujjaival lágyan cirógatja bőröm. Kinyitom szemem, és vörös arccal ránézek, de ő is csak néz engem. Egyre erősebb a szívverésem, a kezem meg remegni kezdett.

- Sen…sei. – csak ennyit tudtam kinyögni. Arca vészesen közelít az enyémhez, már zilálva veszem a levegőt. Életemben nem izgultam még ennyire! Behunyom szemem, és hagyom, hogy megtegye…

Lágyan megcsókolt, nem vadul és durván, mint Itachi. Ez az első IGAZI csókom egy fiúval, vagyis férfivel.

Felbátorodva én is megpróbálom viszonozni, amin érzem, elmosolyodik. Egyre jobban belemerülünk, egy pillanat telik el, és máris hanyatt dönt. Egyik karjával megtámasztja magát, másikkal végigsimít oldalamon. Kezemmel ezüst hajába túrok, játszani kezdek vele, mire egy kis sóhajt enged el. Megszakítja a csókot, és már komolyan néz a szemembe.

- Ezt nem lett volna szábád. – suttogja. Felül, és néz maga elé. Megértem. Hiszen én kiskorú vagyok még. - Egy tánár és egy diák között nem le’et semmi sem. – folytatja - Á törvény. Pedig én téged… - mondatát nem fejezi be. Csak reménykedni tudok, melyik szót akarja mondani. Néhány könnyem akaratlanul is kicsordul, de nem sírok.

- Ne sírj! – könnyeimet mosolyogva letörli ujjával.

- De szeretem magát! Csak még nem…

- Én is szeretlek. Nem számít, ’ogy fiátálabb vagy nálám. – ennek igazán örülök. Végre elállnak könnyeim és szélesen elmosolyodok. – És csák veled szeretnék lenni. Sakura… - suttogja fülembe. Érzem forró leheletét, és beleborzongok.

- Én is. – csak ennyit válaszolok – Mármint úgy érti, hogy együtt járni? – már megint elvörösödtem.

Válaszul bólint egyet, és kezét az enyémre simítja. Hu, hát ez gyorsan meg lett beszélve.

– De mivel egy hónap múlva leszek tizenhat éves, mi lenne ha…

- Hm? – vonja fel szemöldökét. Biztos kíváncsi az ötletemre. Szerintem elég furcsa ötlet, de türelemmel talán beválhat.

-… ha megvárnánk, amíg tizenhat leszek, és utána vállalnánk, persze ha akarja… – bököm ki végül. Elgondolkodik rajta egy darabig, majd helyesli ötletem. Akkor már nagykorúnak számítanák, már csak az addig levő időt kell kibírni.

- Akkor ’ázáviszlek jó? – kel fel az ágyról, és felsegít engem is. Bizony, kicsit elzsibbadt a lábam, meg kellett kicsit mozgatnom.

- Köszönöm Sensei.

- És még válámi. Sulin kívül csák Kakas’i nák szólíts. Nem kell mágázni.

Ismét rám segíti kabátját, bezárja az ajtót, és kimegyünk a garázshoz. Jé van kocsija! Én csak nézem, ahogy kitolat, meg becszárja az ajtót. Kiszáll és kinyitja az ajtót nekem is. Ezzel a nagy udvariassággal egészen zavarba tud hozni. Nem értek annyira a márkákhoz, de mivel japán származású vagyok, szinte kötelességem tudni hazám autómárkáit. Ez a három fura alakú piros jel azt hiszem a Mitsubishi jele…

Szóval csak megyünk az úton, közben beszélgetünk. Főleg arról, hogy „vészeljük”’ át ezt a kis időszakot. Kitaláltunk pár ötletet, hogyan találkozhatnánk, hogy ne legyen feltűnő. Most okoskodtuk ki, hogy egy sarokkal előbb kitesz, mert ha Sai otthon van, akkor elég érdekes lenne, ha egy tanárom hozna haza. Tényleg, a kabátot és egyenruhát hogy fogom kimagyarázni? Rövid gondolkodás után kieszeltem: hátul beosonok, átöltözök, és csak utána megyek köszönni drága, szeretett bátyómnak. Kiderült az egész felesleges volt, Sai ugyanis nem volt otthon. Mostanában már házon kívül is kap munkákat, szóval ez most jól jött. Gyorsan megebédelek (a tegnap este rendelt maradék mexikói pizzát), utána szobámban átöltözök és tanulok. Kicsit csinálok házimunkát is, mivel Sai jóindulattal nevezhető lustának is. Bár nagyon szereti a rendet, de csak az ő szobájában pakol. Legalább oda nem kell betennem a lábam. Egyszer mégis bementem, de akkor is megkaptam a magamét. De nem tudja, hogy találtam valami érdekeset…

Nemsoká hazaér, de a köszönés után rögtön megkérdezte:

- Hé, minden rendben? Ideges vagy.

- Minden rendben van. Miért? – hangon természetellenesen magas volt.

- Egy fiú van benne igaz? – kérdi egy gúnyos vigyorral. Utálom, amikor így néz, ráadásul rögtön eltalálta. Már kár tagadnom.

- Igen, és akkor mi van? – karjaimat keresztbe fonom mellkasomon és nekidőlök a falnak.

- Nekem semmi bajom, de ha anyu megtudja… Tudod mennyire félt téged, nem e átver valami idióta…

- Nem mered… - sziszegem. Sebaj, megvan már, hogy mivel zsarolom meg.

- De igen.

- Ha már úgyis anyut hívod, beszámolsz neki arról a pornó DVD-ről a szobádban? – kérdezem gúnyosan. Na, erre lépj valamit! Természetesen a hatás nem maradt el. Falfehér lett az arca, és döbbenten nézett rám. Győzelem! Egy kicsit még ráteszek egy lapáttal. Jaj de jó ilyenkor gonoszkodni!!

- És amikor nem vagyok itthon, akkor beteszed a lejátszóba, és szórakozol egy kicsit?

- Hagyd már abba! Jól van na, beismerem, csak hagyj békén! Amúgy is mi közöd van hozzá?

- Ha nem köpsz be anyunak, hogy valakit szeretek, akkor én se foglak. Áll az alku?
- Rendben!