Lehiggadva a szobámban az ágyamon hanyattdőlve gondolkodtam. Erről az egész vidékre költözésről, a suliról… átgondoltam szépen mi minden történt velem ma, míg végül csak egy személyre tudtam gondolni. Kakashi-sensei… egyszerűen nem tudom elfelejteni. Egy nap az rövid idő, hogy valakit megszeressünk. Felkelek, és bepakolok holnapra. Szerencsére még nem kaptunk sok házit, szóval kiülök az erkélyemre olvasni. Bizony, a szobácskámnak van egy erkélye is. Fehér és halványrózsaszín színű minden bútorom. Ahogy belépünk, szemben van az erkélyajtó és ablakok, balra a szekrénysorom, jobbra az ágyam és íróasztalom a könyvespolcommal. Szóval kint ülök az erkélyen, és az Egy gésa emlékiratait olvasom. Annyira belemerültem az olvasásba, hogy már sötétedni kezdett. Egy sóhajjal becsuktam a könyvem, és bementem vacsorázni.
                                    ***
Már másfél hónapja járok ide, és jól összebarátkoztam a többiekkel. Az iskola is jól megy, a szüleink pedig minden hétvégén eljönnek látogatóba, és gyakran megyünk fagyizni. Amúgy Kakashi-senseijel is jó viszonyban vagyok. Sokat szoktunk beszélgetni, meg viccelődni, de mintha tartózkodna tőlem. Ez bánt és a tetejébe még van egy fiú a gimiben, aki molesztálni szokott. Itachinak hívják és már háromszor próbált letapizni, amikor éppen egyedül voltam valahol. A többiek szerint vigyázzak vele, mert veszélyes alak, és az apja is nagyon befolyásos ember. Bár egyszer szerencsémre a sensei pont ott volt, és segített, amikor Itachi bekerített. Ez három hete volt, azóta nem is próbálkozott - szerencsére.
Ma csütörtök van, és vége van ennek a napnak is. Három röpdolgozatot is írtunk, és távolugrás felmérés is volt tesiből. Minél előbb haza szeretnék menni, hogy jól kipihenjem magam. Ahogy megyek a buszmegálló felé, még csak beborult az ég, pár perccel később már esett az eső. Május elég esős hónap, de hogy ennyire essen, azt már nem nevezném nagyon normálisnak. Az út egyik oldalán áll egy nagy fa, ami alatt még száraz volt a járda. Odafutok, és szerencsémre még nem ázott el teljesen az egyenruhám. De ez most a kisebbik baj, le fogom késni a buszt, és a legközelebbi egy óra múlva indul. Végülis megvárhatom itt, amíg eláll az eső, és elmegyek azzal a másikkal.
Hirtelen valaki befogja a számat, és karjaimat hátrafeszíti. A táskám hangos koppanással ér földet.
- Tudod, tőlem nem szabadulsz meg. – hallom a fülembe suttogott hangot. Itachi? A fenébe, az eső miatt kihalt az utca, senki sincs, aki segít. De mégis mit akar itt tőlem? De nem fogja megkapni. Felemelem kezeimet, és egyszer körbefordulok alattuk. Ha nem akarja, hogy kitörjön a keze, kénytelen lesz elengedni. Tervem bevált, és ahogy elenged rögtön futásnak eredek, mint egy nyúl. Már a szakadó esőben futok, de sajnos még húsz métert sem tudok szaladni, mert hátulról elkap, és a levegőbe emel. Próbálom magamról lefejteni karjait, de nem sikerül. A következő pillanatban durván nekilök egy kerítésnek. Magamban felszisszenek az enyhe fájdalomtól, ahogy a hátam nekivágódik a hideg fémnek. Kezeimet újra összefogja és felemeli. Nem látom az arcán, hogy mérges lenne az előbbi kísérletem miatt. Én viszont nagyon mérges vagyok. Mi a fenét akar? Ha az ember tényleg tudna ölni a tekintetével, akkor szerintem már halott lenne. Még vicsorgok is rá. Nem az a fajta vagyok, aki beijed, ha így rátámadnak.
- Ne nézzél már ilyen csúnyán. – mondja közömbös hangon. A kerítésből kiálló egyik drótdarabbal kezeimet odakötözi rángatózásom ellenére is. Próbálom kibogozni a drótot, nem sok sikerrel. Hirtelen lefogja kézfejeimet, és vadul megcsókol. Hideg és erőszakos… az első csókom. Elrántom a fejem, de kezével sajnos visszafordítja. Tovább folytatja a csókot, így másik ötletet találtam ki: beleharaptam ajkába. Egy pillanat alatt elhúzódott tőlem, és kézfejével letörölte a kicsordult vért. Mostmár látszik rajta, hogy mérges. Azonban én dacosan a szemébe nézek, és most én mosolyodok el gúnyosan. Először meglepett arcot vág, majd átvált gonoszba. A nyakamon fentről lefelé végighúzza nyelvét és elengedi kezem. Az egyenruha felsőm próbálja kigombolni. Ismét elkezdek rángatózni, de tudom, hogy ezzel csak lelassítom. Felmorran, és bordámba könyököl, hogy hagyjam abba. Ez betalált, és mivel már nem tudtam mozdulni, hamar végzett vele. A hideg esőcseppek már a szabad mellkasomat érték. Fáztam. Viszont összekötött kezeim miatt nem tudja levenni a felsőmet. Mintha meghallotta volna, amit gondolok, a hátam mögé nyúl, és eltépi az anyagot. Felsőm két cafatban lóg karjaimon. Ismét felém fordul, és már azonnal megérzem erőszakos csókját. Belátom, hogy sajnos itt már csak a jószerencse segíthet, így hagyom magam. Azt még tisztán látom, hogy elmosolyodik, a többit már csak homályosan könnyeimtől.
- Engedd el. – hallom egy ismerős férfi hangját.