|
Hellsing féle kikapcsolódás 2.
2009.11.11. 16:20
Másnap Alucard már korán kijött a szobájából. Úgy hitte, a többiek még békésen alszanak, elindult hát fölfedező útra. Nem mintha nagyon érdekelte volna a környék vagy ilyesmi, csak hát el kellett ütni az időt amíg a többiek ki nem kászálódnak az ágyból. Lassan haladt lefelé a lépcsőkön, nem akart liftezni. A tegnap délutánon gondolkozott, ahogyan a rendőr lánnyal bánt, még mindig motoszkált benne valami megbánásféleség. Ekkor megállt.
- Megbánás, lelkiismeret furdalás? - megvetően nézett maga elé. - Még hogy bennem? A nagy Alucardban, az ősvámpírban? - újabb megvető felszisszenés volt a reakció.
Tovább ballagott.
- Egyszerűen nevetséges.
Észre sem vette de már le is ért a földszintre. Bement a várakozóba, ahol legnagyobb meglepetésére már Seras ült. A kis rendőr lány észre vette és mosolyogva intett mesterének.
- Vajon miért mosolyog? - gondolkozott magában Alucard. - Nyoma sincs a tegnapi zaklatottságnak rajta. Vagy csak ilyen jól elrejti az érzéseit?
- Jó reggelt mester! - köszönt udvariasan Seras.
- Jó reggelt - válaszolta kicsit szokatlanul. Nem tudott kiigazodni a lányon.
- Hm..., tudom, hogy nem szoktál enni - kezdte félénken - de azért készítettem neked egy kis reggelit.
Az étkező felé mutatott, ahol egy asztal már megterítve várta, hogy odaüljenek hozzá. Alucard teljesen ledöbbent, de ezt nem mutatta ki. Lassan megindult a mutatott irányba, körül tekintett de még senkit nem látott sehol. Ezek szerint ők keltek a legkorábban, az asztalra nézett, ahol egy üveg vörösbor várta, hogy legyen végre gazdája.
Szóval így értette a reggelit, és magában elmosolyodott.
- Nos, akkor én megyek is - lépett volna el Seras de a vámpír visszatartotta.
- Miért nem maradsz? - kérdezte a férfi. - Talán félsz tőlem?
A lány furcsállva nézett föl mesterére. Olyan dolgokat vélt fölfedezni a férfin, amiket érzéseknek hívnak. Most Alucard szemébe nézett és legnagyobb megdöbbenésére mintha a vörös szempárban csalódottságot látott volna. Tétovázva nézett az ital felé majd megadóan sóhajtott.
A férfi nem bírta ezt megállni egy kisebb mosoly nélkül, ami Viktóriának is feltűnt, de ő csak magában mosolygott egy halványat. Kinyitották az üveget és töltöttek a poharakba. A kezükbe vették és egymásra néztek, Seras szokásához híven ismét fülig vörösödött.
Egek, dühöngött magában. Minek kell nekem állandóan elpirulnom?
Nagyot kortyolt a borból majd úgy döntött, hogy inkább elmegy mégis.
- Na mi az? - hallotta a háta mögül a mély hangot. - Hát mégis elmész?
- Át kell öltöznöm, elvégre nyaralunk. Nem rohangálhatok folyton az egyenruhámban - mesterére nézett. - Szerintem neked is így kéne tenned mester.
A vámpír végig nézett magán, megszokott öltözékét viselte. Nem nagyon volt ínyére, hogy nevetséges emberi ruhákba kényszerítse magát. A lányra nézett, aki könyörgő szemekkel próbált hatni a férfira. Az tétovázva nézett újra magára, majd egy megadó sóhajjal jelezte, hogy enged a kérésnek. Több se kellett, Seras boldogan vigyorgott és egy köszönömféleséget formált ajkaival, megfordult és most már boldogan tűnt el a megérkező lift ajtaja mögött.
Alucard elszörnyülködve nézett farkasszemet a tükörképével. Mégis, hogy volt képes ilyen borzadályokba belebújni? Jobbra, balra forgolódva nézte az eredményt, ami neki csöppet sem tetszett. Fekete rövid nadrágja a térdéig ért, vörös rövid ujjú inge megegyezett a szeme színével. Az egész öltözék kiemelte izmos, kidolgozott alakját, észvesztően jól nézett ki, így az sem volt meglepő, amikor kilépve az ajtaján két nő összeütközött. Kínosan érezte magát, még a kalapról és a napszemüvegről is lemondott, fekete haja kissé a szemébe lógott. Unottan nekitámaszkodott a falnak, majd a gondolataiba mélyedt.
Tegnap este még sikerült összefutnia Integrával, közölte vele, hogy holnap ne nagyon számítson a társaságára mert még itt is utolérte egy tárgyalás. Ettől ő kicsit elhúzta a száját, hogy egyedül kell neki maradnia, de a nő gyengéden figyelmeztette, hogy Seras is itt lesz, ezért nem kell magányosan eltöltenie azt a néhány órácskát, esetleg fél napot.
Gondolataiból egy ajtó csapódása zökkentette ki. Ráérősen oldalra nézett és kikerekedett szemekkel bámulta az elé tárulkozó látványt. Seras lépett ki az ajtón, rövid farmersort alul, fehér rövid ujjú blúz fölül. Kecses alakját kiemelték a női ruhadarabok. A vámpír megbabonázva nézte a kis rendőrlányt, aki zavarában egyik lábáról a másikra állt. Pár percnyi ácsorgás után úgy döntött, hogy odalép a bambuló férfihoz.
- Hm..., mester? - nézett kérdőn a lány.
- Igen?
Még mindig elbűvölve nézte a lányt.
- Most mi lesz? - kérdezte.
- Semmi.
- Nem megyünk el valamerre?
- Minek?
Seras jobbnak látta ha inkább egyedül vág neki a sétának. Most az egyszer reménytelennek tartotta mesterét. A kikapcsolódás úgy tűnik, hogy nem tartozik az erősségei közé. Kullogva indult meg az épület alsó szintjére, még néhány métert sem haladt és a férfi máris a nyomába szegődött. De ahelyett, hogy beérte és mellette haladt volna, inkább mögötte baktatott egy fél méter távolságnyira. Serast kicsit idegesítette a köztük lévő feszült viszony, viszont nem volt hajlandó arra, hogy állandóan ő kezdeményezzen társalgást. Majd ha a mester beszélgetni akar, akkor megszólal, de semmiképp nem ő fogja megnyitni a csevelyt.
Azonban a beszélgetést nagyon is elfelejthette, mert a férfi még egy szó erejéig sem nyitotta ki a száját, inkább a lány tanulmányozásával volt elfoglalva. Most először vette jobban szemügyre a rendőrlányt, így amíg ez a pozíció megvolt köztük kihasználta a lehetőséget. Elvégre Serasnak nincs hátul is szeme, vagy ha mégis akkor azt mindig csukva tartja.
Nem sok idő kellett és leértek a portához, de ott Seras megtorpant. Ha Alucard nem olyan figyelmes akkor biztos, hogy nekiütközött volna a lecövekelt lánynak. Már épp elkezdett volna szitkozódni, de ehelyett átnézett a rendőrlány feje felett, hogy az min akadt fenn. Az eddigi unalmas, nehéz tekintetből hirtelen összeszűkült látás lett.
Előre nézett és nem mást látott, mint a Vatikánt, jobban mondva csak Maxwellt, egy csicskás papot és..., Anderson! Bizony, a nagydarab borostás férfi ott vicsorgott a Vatikán vezetője mögött és látszott rajta, hogy egyáltalán nincs jókedvében. Feje egy veszett kutyáéra emlékeztetett, kivillanó fogai csak még jobban megerősítették ezt a tényt. Zöld szemei a terem ürességét szelték keresztül, mígnem két személyen akadt meg a tekintete. Egy magas, izmos fickón kinek arcán széles mosoly terült szét és egyenesen őt bámulta. A másik egy alacsonyabb termetű, nőnemű vámpír, aki kicsit zavartan és félénken nézte a papot.
Maxwell, aki eddig a portással váltott néhány szót most alárendeltjére nézett majd követve annak tekintetét az ő szeme is megakadt a pár méternyire lévő pároson. Nem leplezte meglepődöttségét, amikor meglátta a kis duót, akik immár feléjük közeledtek. Megálltak pontosan velük szembe és valaki feszülten, valaki gúnyosan vigyorogva szemlélte a másikat. A csöndet Maxwell törte meg.
- No lám, micsoda véletlen, hogy éppen a Hellsing vámpírjaiba botlunk bele! Ezek szerint Miss Hellsing is itt tartózkodik valahol! - mosolya barátságos és ártatlan volt, mégis aki valamennyire ismerte az tudta, hogy csak egy álnok dögöt rejt a bájvigyor.
Alucard valami hasonló stílusban válaszolt.
- No lám micsoda véletlen, hogy a Vatikáni férgek is itt tanyáznak! - gúnyosan elmosolyodott. - És ahogy látom te is itt vagy, te mutáns pap.
- Eh! Ni csak ki beszél! Én is örvendek a találkozásnak, vérszívó pióca!
- Hm, és még a kis drakulina is itt van, örvendek - hajolt meg Maxwell. - Ha szabad megjegyeznem nagyon csinos - a mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról sőt, még mintha kicsit szélesebb is lett volna az előzőnél.
Seras csak szégyenlősen bólintott egyet jelezvén, hogy köszönt és köszöni a bókot. Maxwell megindult, hogy kezet csókoljon, de mielőtt ez megtörténhetett volna egy vörös inggel találta szembe magát. Megtorpant és maga elé nézett. Alucard egy határozott lépéssel a lány előtt termett jelezvén, hogy nem lenne jó ötlet tovább közelíteni. Enrico erre csak egy gúnyos mosolyt eresztett el.
- Csak nem féltékenyek vagyunk?
Seras erre teljesen bevörösödött, ellentétben Alucard semmiféle hasonló reakciót nem produkált. Még mindig az a jól megszokott vigyor terült el az arcán.
- Eh, féltékeny? Dehogy, csak nem szeretném, hogy fölöslegesen benyálazd a kezét.
Most már inkább kicsit bosszankodva vigyorgott a fehér hajú férfi. De mielőtt bármit is mondhatott volna, egy jól ismert hang csendült fel a háta mögül.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
