Ha balra nézel, akkor a végtelen életet és örömöt látod. Az emberek sétálgatnak és élvezik az élet adta lehetőségeket.

A közelben két kisgyerek labdázik. Kicsit messzebb egy fiú éppen fagylaltot vesz egy csinos lánynak, aki kedvesen rámosolyog, majd megpuszilja. Kézen fogva sétálnak tovább.

A fagylaltárus elmélázva figyeli őket. Eszébe jut az a két szép kék szem, ami tegnap este olyan tüzesen csillogva nézett rá.

Távolabb egy fiatalokból álló csoport ül a fűben és jókedvűen beszélget.

Egy öregúr vörös rózsacsokrot ad át egy idősödő hölgynek, aki sírva fakad örömében és az öreg nyakába veti magát.

Tökéletes az idill.

Jobbra már egészen más a helyzet. Sehol egy lélek.

Hollók keresik éhesen a táplálékot és csőreiket csattogtatva tépdesik egymást.  Az ég szürke és sötét fellegek takarják. A föld száraz é töredezett, helyenként kopasz, fekete fák vannak. életnek nyoma sincs.

Van azonban valami a fény és a sötétség között: egy keskeny, fehér sáv, ami mint egy határ húzódott meg a két világ között.

Ezt a határt sokan csak úgy emlegetik, mint Lachla’an vonalát. A történetet úgy mesélik, hogy Lachla’an a gonosz ellen küzdött. Hatalmas sereget gyűjtött. de alul maradt a harcban és meghalt. A legenda szerint vére két irányba spriccelt szét, megalkotva ezzel a jó és a rossz közötti határt. Ki tudja miért, ezen a határon senki nem lépett át...

Egy sovány férfi bóklászott a határon. Tekintett jobbra, nézett balra, de nem jutott elhatározásra. Ahogyan lassan sétálgatott, talált egy kisebb sziklát. Leült, nekitámaszkodott a kőnek és sírt. Keservesen és szívből jövően. Elgondolkodott tettein és életén. Rá kellett jönnie, hogy alapjában véve nem volt rossz ember.

1989-ben született Linz-ben. Az apja, Derreck Hatton, születése napján halt meg. Kisgyermekként, amit tudott, segített édesanyjának, akit 1994-ben szívroham vitt el. A kisfiú ekkor még csak öt éves volt. Rokonait nem ismerte. Egyedül maradt a világban. Árvaházban nőtt fel. Mindenkit piszkált és bántott. Rengeteget sírt, de ha valakit szeretett, annak teljes szívét oda adta. Így volt ez egy lánnyal is, Akirával.

Akira egy fiatal japán lány volt, aki beleszeretett az ifjú Hattonba.

Naberus Hatton előtte még soha nem volt annyira boldog. Ők ketten megtestesítették a tökéletes párt. Akik együtt látták őket, mind arra gondoltak, hogy látszik rajtuk, mennyire szeretik egymást. Naberus úgy érezte, sosem élt még ennyire.

Azonban gyakran meggondolatlanul viselkedett. Ilyenkor teljesen elvesztette az önkontrollját és képes volt önmagát és másokat is bajba sodorni. Egy ilyen alkalommal hűtlen lett s Akira emiatt elhagyta.

És most... Naberus Lachla’an vonalára tévedt.

Sírt és nem tudta mit kezdjen magával. Benyúlt bőrkabátja alá és egy rövid pengéjű kést húzott elő. Nézegette a hideg fémet és már-már eltörte a pengét, melyben önképe vigyorgott rá gunyorosan. Maga elé motyogott.

-  Érzem, ahogy a sötét hullámok összecsapnak a fejem felett és nem érzek mást, mint a hideget, mely, mint tízezer tű döfi testemet! – sírt, zokogott. Teste remegett. – Vérzek, de nem sebből. A testem sértetlen. Belülről vérzek! Nincs, mi gátat szabjon a pusztulásomnak. Isten veled világ! Ne érezzem tovább azt a fájdalmat, melyet egész életemben éreztem! Nem akarok tovább élni, de kevés vagyok a halálhoz! Segítsetek! Kérlek!

Szavai a semmibe vesztek. Az emberek felfigyeltek rá, de senkit sem érdekelt.

Naberus zsibbadtan ült a szikla tövében. Jött valaki...

Egy jóképű, sápadt férfi közeledett. Haja hosszú, fekete, szeme szürke volt. Bőre hófehér. Fekete bokáig érő kabátot viselt, hozzá fekete nadrágot. Az idegen a rossz oldalon volt, de mosolygott. Percekig csak nézték egymást.

- Ki vagy? – kérdezte Naberus szipogva.

- Hogy én ki vagyok, azt nehéz lenne elmondani. – kellemes bariton hangja volt a férfinak, ami megnyugtatóan hatott Naberusra. – Minden esetre te Naberus Hatton vagy!

- Honnan?...

- Onnan, hogy olvasok a gondolataidban! A te elmédből születtem és öltöttem alakot. a kezdet vagyok és a vég. A harag és a véget nem érő béke. Pusztítok és építek. S ha már elment minden életkedved, jöttömre megint visszatér. Velem teljesedik be az emberi sors és én vagyok, az ki befogad, ha eltévedtél az élet útvesztőjében. Bármerre is mész én veled leszek és figyelem minden lépésed. És ha a szíved megszakad a fájdalomtól, én vagyok, ki segít rajtad.

Naberus lehajtotta a fejét.

- A Halál vagy!

A férfi elhúzta a száját.

- Ez annyira közönséges! Halál! Ezt bárki mondhatja és lehet, nem is rám gondol, hanem az állapotot érti alatta. Kérlek, szólíts Eoinnak. – egy pillanatra elgondolkodott. – Tudod Naberus, azt kell, mondjam, teljesen megértelek azért, hogy itt vagy. A helyedben mindenki ezt tette volna, vagy akár még tovább is megy.

Naberus megdöbbent; a Halál az ő oldalán áll és egyetért vele.

- Jöjj velem Naberus!

- Miért mennék?

- A tetted súlya miatt.

- Nem! – Naberus felállt. Egy magas volt a férfival. – Fiatal vagyok! Az önutálat teljesen hatalmába kerített, igen! Bűnös vagyok az élethez, ugyanakkor gyenge a halálhoz!

Eoin elmosolyodott.

- Bátornak nem neveznélek! Ez gyávaság!

- A halálba menni, az a gyávaság – roskadt vissza a földre Naberus.

- Ugyan, kérlek! A hősök mind a sírban vannak. Aki él, az nem hős, az csak egy ember. Megmentett pár embert tőlem? Megnyert egy csatát? Rögtön hősnek titulálják, holott az élő nem hős, csupán a hős árnyéka, játékszere.

Eoin megigazította fekete gallérját és közelebb lépett a földön kuporgó emberi roncshoz.

- Mondd, el mit érzel! Hallani akarom a lelked panaszát!

Naberus elkeseredett. Tudta, hogy a halál fel akarja őt emészteni.

- Ugyan barátom! – mosolygott a férfi. – Miért ne mondanád el? Hisz mi ugyanolyanok vagyunk!

- Nem! Te egy szörnyeteg vagy! A sötét erő bábja! A végzet szája! Egy egoista féreg!

Eoin ezúttal elkomorodott, szeme csillogni kezdett.

- Ha én egoista vagyok, az azért van, mert te is az vagy! A te elmédből születtem! Én vagyok TE! Ketten egyek vagyunk! Két test, egy lélek. Te vagy a zavar és a kezdet, én pedig a békesség és a végzet. Arról már nem is beszélek, hogy én nézek ki jobban!

Naberus sírni kezdett. Ujjával kereszteket és pentagrammokat rajzolt a porba, maga sem tudta miért. Eoin szétnézett.

- Jó idő van! Az embernek kedve lenne csobbanni egyet a vízbe, oldalán egy szép japán lánnyal!... Oh – szélesen vigyorgott -, megbántottalak volna?

- Az a lány szeretett engem. Mindennél jobban. Elképzelni nem tudod, mennyire szeretett és mit meg nem tettünk volna egymásért. Istenem... Annyira... Hiányzik...

Eoin csöndben figyelt, szinte szeretetteljesen nézett Naberusra.

- Mondd el, hogy néz ki.

- Nehéz szavakba önteni.   Nem volt és nem is lesz soha ilyen gyönyörű lány, mint ő. A haja selymes és illatos. Sima bőrének érintése különb a legjobb minőségű anyagokénál. A szeme kék, mint egy autó, amin megcsillan a fény. – Eoin nevetett a hasonlaton. – Az arca kerekded és... És... Egyszerűen tökéletes és csodálatosan szép! – Naberus eddig bírta. Zokogott és arccal előre a sárba bukott.

Észre sem vette a hirtelen zuhogó esőt, és hogy nem kap levegőt a sárban. Eoin megrémült.

- Hé! Kapd fel a fejed komám, különben megfulladsz.

Naberus élt. Lélegzett és vérzett. Belülről vérzett el.

- Mit csináljak?

- Amit jónak látsz!

- Mi a jó?

- Relatív. az életben alkothatsz, a halálban megnyugszol.

- Félek mindkettőtől.

- Pedig itt nem maradhatsz, pajtás.

- Merre mi vár rám?

- Jó kérdés. Nézzük csak meg! Ha élsz, akkor mindenki gyűlölni fog, kirekesztett leszel és az egyetlen dolog, ami megmaradt hitvány létedből, az a félelemtől lüktető vér az ereidben... Ha engem választasz, mindenki szeretni és tisztelni fog, örök jólétben, békében lesz részed.

- Szakadj meg! Hisz a saját oldaladat véded! Megint csábítasz a végzetembe! Ahelyett, hogy védenél, csak egy újabb darabot hasítasz ki amúgy is csonkított testemből.

Naberus forrt a dühtől, remegett. Belenézett a kifejezéstelen szürke szemekbe. Eoin arca érzelemmentes volt. Naberus felpattant, és ordított, mint egy oroszlán. Nekiugrott Eoinnak és teljes erejéből arcon ütötte. Ebben a pillanatban a férfi fekete köddé vált, majd eltűnt. Naberus a kezére nézett, majd a tőrre.

- Lám, mégis a Halál volt az. Egy kíméletlen vad, mely gyilkol, ha kell, ha nem. De mi van, ha igaz? – az élet felé tekintett. – Ha valójában mindez egy kép és nincs más, csak a szenvedés. Akira szeretete is csak egy kép?... Akira... A fájdalmam mérhetetlen. Azok a gyönyörű szemek, azok a csodálatos napok! Istenem... Hányszor mondta nekem: Egyetlen hibád a harag... És én kezet emeltem rá! Miért? – pár holló repült elé. – A halálom várjátok, barátaim? Van még bennem némi élet. Lehet, nem is kelletek nekem. Nem tudom. Lehet, az élet diadalmaskodik és ez esetben létetek ezen a helyen olybá felesleges, mint a tőröm. Ámde! Ha késem mégis hasznos, hát csak várjatok rám! Úgy hamarosan tietek leszek! – hirtelen elhallgatott. – Mi ez?

Kellemes, nyugtató hangot hallott. Édes hang volt, mely szívét felmelegítette és megragyogtatta. A hang énekelni kezdett csodálatos, angyali hangon:

Jöjj velem vándor,

Ha erre visz utad,

Ha sötét szándék vezet,

Itt megértés fogad!

Naberus szemét könnyek lepték el. Még sosem hallott ilyen gyönyörű éneket. A hang egy idő után új dalba kezdett:

Jöjj Halál, ne várasd magad,

Ne higgy neki, hisz az élet csak tagad,

Érezned kell a hatalmat,

És megkapod az oltalmat!

- Hol vagy istennő, kinek hangja megkönnyezteti szívemet? Látni óhajtalak.

Naberus nem kapott választ Elkeseredett.

A hollók érdeklődve nézték, mintha csak természetes volna a jelenléte. A madarak egy helyre gyűltek szorosan és aludni tértek.

- No lám. – Naberus elmosolyodott.

- Naberus Hatton!  - csendült fel újra a hang. – Jöjj ide, kérlek!

A hollók felől jött a hang. Naberus kapkodta a levegőt, nem akart hinni a fülének. Azonban mégis megindult lassan a madarak felé.

Akira szomorúan nézte a Naberusról készült fényképet.

- Szerelmem... – suttogta. – Gyere vissza!

Meg kell keresnem! – gondolta.

Felkapta táskáját és kiviharzott az ajtón. Hol keresse vajon? Merre ment az ember, akit szeret?

- Ki vagy te?

- Egy hang? Vagy netán egy lidérc, ami a lelkedre vadászik? Ugyan, kis csacsi.

A nagy csapat holló, fekete hajú, vékony, Naberus ideálját tökéletesen megtestesítő nővé vált. Csábosan, csípőjét ringatva a megdöbbent férfihoz lépett.

- Naberus! – a férfi egész testét forróság öntötte el. Lihegett, kapkodta a levegőt. Szívverése felgyorsult. – Mondd ki a nevet, mely szíved fájdalmát okozta!

Naberus sírt.

- Akira! – szinte csak suttogta.

- Igen! – a nő arca kifejezéstelen maradt. – Nagyon szép lány, megérdemled a szerelmét.

- Ki vagy?

- Illuminielle a nevem.

- Nem ember vagy ugye?

- Nem. Succubi vagyok, ki epekedve vágyik egy férfira, aki megvigasztalja és karjaiba zárja, ha kell, s ha kéri. A te fájdalmad van oly szörnyű, mint az enyém, szívem.

Illuminielle leült és keservesen sírt. Naberus lelkében akaratlanul is életre kelt a vágy, hogy karjaiba zárja a megtört lányt, aki egyre csak sírt.

- Az én hibám... – mondta a lány. – Miattam érzed az emésztő kínt. Akira szerelmét én bitoroltam el tőled és tettem azt most magamévá, s mint sebzett, bűnnel telt lélek, hurcolom magammal a tudatot, hogy fájdalmad forrása nem más, csak én!

Naberus csak tátogott, másra képtelen volt jelenleg.

- Nem - nyögte ki végül. – Nem te! Magamnak okoztam mindent.

- Naberus! Ketten egyek lehetünk! Jöjj velem, hagyd itt ezt az árnyékvilágot és otthon egymáséi leszünk! Jöjj velem!

- Se otthon, se a törzshelyén. Furcsa. Hol máshol lehetne? Istenem, ez a fiú!

Akira elkeseredett, de tovább kereste a férfit, ki szívét és lelkét is megalázta, de akit ő mégis szeretett. A végtelenségig magányosnak érezte magát. Esett.

Nem baj – gondolta. – Legalább nem látszanak a könnyeim.

- Halihó, kislány! Mi az, ami miatt a sírásban látod az utolsó kiutat?

Akira megrémült.

- Hogy?

Eoin arcára csalódottság telepedett.

- Azt kérdeztem: miért sírsz?

- Oh! Nem fontos! Csak kicsit sok volt nekem ez a mai nap. Elfáradtam.

- Áh, értem! – leült... A levegőbe – Akira szemei hirtelen felnyíltak erre a látványra – és hiányzik még a jó Naberus Hatton? – nem bírt tovább, kacagni kezdett és élvezettel nézte a lány döbbent arcát.                                                                                                                       - Ki vagy te?

-Az sose fontos! A lényeg kicsi Akira az, hogy szereted-e a jó Naberust?

- ... Hát ez történt velem. Vért iszom, de sarat nyelek, ám Akira arcát már nem tapinthatom. – Naberus sóhajtott és megcsókolta a sátáni lányt.

- Szomorú történet, szívem. Jer, hát velem. Menjünk!

- Menjünk. – Naberus teljes hipnózisban volt. – egyébként hova?

- Sajnálom Akira, lassan mennem kell!

- Várj! Hol van Naberus:

- Ott, ahol az ég és a föld összeér, ahol az élet és a halál találkozik. Hol minden létforma más és más rejtett, sötét hatalom birtokába kerül. Ez a hely Lachla’an vonala. Keresd meg. Ott van ahol nincs. És ott nincs, ahol van.  Sátán áldjon – nevetett Eoin, majd köddé vált.

-  HAZUG! Csábítasz a halálba és közben azt hazudod, milyen szerencsétlen vagy! Dögölj meg, szarházi démon! Pusztulj!

Nagy lendülettel pofon vágta a lányt, aki nagy megdöbbenésére, átalakult Eoinná.

-                          A rohadás vinne el, ez erős volt! Szakadj meg... De egyébként jól csókolsz. – vigyorgott Eoin és az állát masszírozta.

-                          Végig te voltál? – Naberus idegeinek ez már végképp sok volt. – Miért tetted ezt elárulod nekem?

-                          Hogyne! – Eoin felettébb örült, hogy a szenvedő lélek megkérte rá. – Képzeld el, elmentem, hogy megkeressem a lányt kinek szívedet adtad egy életre s melyet olyan könnyűszerrel elhajítottál, mint megunt játékot. Szégyeld magad! Az a lány téged keresett, hogy beszéljetek és sugárzik belőle a végtelen szerelem! Az egyetlen dolog ami miatt nem kötötte még fel magát az az, hogy bízik benne, hogy újra együtt lesztek! Egy mocskos féreg! Az vagy! Miután megtetted, amit tettél a lány erősebb dohányos lett, mint valaha, ivott, mint a részeg tetves fejű ember, mindenkit gyűlölt! És te ülsz itt a halálról merengve??? Szánalmas kis hülye! Ő belőle egy totális emberi roncs lett és te itt sajnáltatod magad? Kapd össze magad! Hisz semmi bajod sincsen!

Naberus hallgatta és kezdte belátni mennyire igaza van a végzetnek.

-                          És? Mondott valamit?

-                          Igen! Hogy rettenetesen hiányol téged és epekedve várja mikor láthat viszont!

-                          Miben bízhatok? Hisz felkeltetted bennem a reményt! Miben bízhatok?

-                          Csakis a következő részben!

Naberus 1! Ne őrülj meg! Hamarosan kész a kettő is! Hihihi